Az I.
világháborút lezáró versailles-i
béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági
világválság hozzájárultak ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette náci párt 1933-ban
hatalomra jutott Németországban. Miután 1934-ben
megszerezte magának a köztársasági elnöki címet is, Hitler lett a német „Führer”
(Vezér), és hamarosan totális diktatúrát épített ki. Külpolitikájának deklarált
célja volt a németlakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú
területszerzés. Így aztán 1935-ben felmondta
a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe
kezdett. 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói
egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Rajna-vidékre.
Noha Olaszország a
győztesek oldalán fejezte be az I. világháborút, elégedetlen volt az elért
eredményekkel, és ott már 1922-ben hatalomra került Benito Mussolini Fasiszta Pártja. A húszas
években itt is totális diktatúra épült ki, amely azonban kezdetben ellenségesen
viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai náci puccskísérlet idején az
olaszok még csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágón
és Dél-Tirolban, így háborús
fenyegetéssel is megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized
közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez (az Etiópia ellen vezetett hadjárat
elidegenítette őket a britektől és a franciáktól, a spanyol
polgárháborúban pedig közösen támogatták Francisco Franco jobboldali hadait). 1936-ban
Mussolini bejelentette a Berlin-Róma tengely kialakulását.
1938-ban az angol és francia megbékélési
politikát kihasználva, Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), majd a szudéta-válság kirobbantása
után a müncheni egyezményt
követően a Szudéta-vidéket.
1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia pedig önálló állam
lett. 1939. április 7-én pedig olasz csapatok szálltak
partra Durazzóban, Albánia pedig
végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a
feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól
elválasztó Danzigi korridor miatt. Nagy-Britannia és Franciaország - noha a megbékéltetési
politika hívei nem gyengültek meg - katonai garanciákat ígért Lengyelországnak
egy német támadás esetére. Ennek érdekében a Szovjetunióval is tárgyalásokat
kezdtek, amelyek azonban nem vezettek eredményre. Nem sokkal a háború
kirobbantása előtt Sztálin
elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum titkos
záradéka ún. „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között. A szovjet
érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen Besszarábia, valamint Románia egyes területei. Lengyelországot pedig a megállapodás
értelmében felosztották a két érdekszféra között.
Az Egyesült Államokban a háború elején
sok tekintetben a húsz évvel korábbihoz hasonló helyzet alakult ki. Az amerikai
közvélemény nagy része - miközben Nagy-Britanniával és Franciaországgal szimpatizált - ellenezte a
háborúba való bekapcsolódást. Mindenesetre a Roosevelt vezette kormány már ekkor
is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem
kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely
engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a
gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el
(Cash and Carry). 1940-ben, miután
Franciaországot lerohanták a németek, az USA - támaszpontokért cserébe - 50
rombolót adott át Angliának, és nyersanyagszállításokkal is segítette. 1941. március 11-én megszületett a kölcsönbérleti
törvény (Lend-Lease Act), amely lehetővé tette, hogy az USA
fegyvereket és egyéb felszereléseket szállítson szövetségeseinek, elsősorban
Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak. Ezzel az USA végképp feladta korábbi
semleges álláspontját. |