A Szovjetunió már a háború előtt megkezdte iparának áttelepítését keletre.
Stratégiai célja az volt, hogy az Urálon túli és szibériai övezetek nyersanyag
illetve ipari termelése elérje a Moszkva, Leningrád, Kijev és a Donyec-medence
hagyományos ipari központjainak szintjét. 1930 és 1940 között új kohászati
üzemek létesültek Magnyitogorszkban,
Kuznyeckben, Novo-Tagilban, ipari
központok Cseljabinszkban, Novoszibirszkben, alumínium
üzemek Volkovban és Dnyepropretrovszkban,
szénbányák Kuznyeckben és Karagandában és egy
„második Baku” olajmező az Urál-Volga területen.
A keleti területek kezdetben lassú felfejlesztését a német támadás (Barbarossa-hadművelet) után
rendkívüli mértékben felgyorsították. 1941
októberében a szovjet hadiipar 80%-a úton volt kelet felé. Bár a Wehrmacht
előrenyomulása során a szovjetek több mint 300 hadiüzemet vesztettek el, az
mégsem bizonyult elég gyorsnak, hogy megakadályozza a leningrádi, kijevi és a
Moszkvától nyugatra eső gyárak kitelepítését keletre. Miközben a háború első
három hónapjában a vonatok a 2,5 millió katonát szállítottak nyugatra, ezalatt
1523 szétszerelt gyárat vittek vissza az uráli területekre (455 üzem), Nyugat-Szibériába
(210 üzem), a volgai régióba (200 üzem), Kazahsztánba és a közép-ázsiai területekre
(több mint 250 üzem). Mindez óriási erőfeszítéseket igényelt. A novokramatorszki
nehézipari gépgyár például 1941. szeptember 29-én kapta meg a parancsot, hogy
szerelje szét gyártósorait. 5 napon belül a német bombázók támadásai közepette
valamennyi gépét vagonokra pakolták, az utolsó napon pedig az üzem 2500 munkása
30km-t menetelt a legközelebbi működő vasúti pályához, hogy a gépeket követve
vonatra szállhasson. Ugyanakkor az üzemeket sikerült szinte hihetetlen
sebességgel újraindítani. December 8-án, tíz héttel az után, hogy a harkovi
tankgyárat az Urál-hegységbeli Cseljabinszkba telepítették, már le is gyártotta
az első 25 darab T-34-es harckocsit. |