A Szovjetunió elleni támadás tervét már 1941. február 4-én jóváhagyták. A
támadást eredetileg május 15-re tűzték ki, de a balkáni események és a késői
tavaszi olvadás miatt június 22-re halasztották. A támadásban 190 hadosztály,
ebből 27 páncélos, illetve gépesített vett részt. A Barbarossa-hadművelet három irányba
írta elő az előrenyomulást. Északon Leningrád felé kellett támadnia von Leeb
hadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre von Bock (45 hadosztály),
délen pedig – (lényegében Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és
a Fekete-tenger felé – von
Rundstedt hadseregcsoportja (30 hadosztály)(utóbbit román és szlovák, később
magyar csapatok is kiegészítették.) A fő célkitűzés – a Vörös Hadsereg
teljes megsemmisítése mellett – a Leningrád-Moszkva-Rosztov vonal elfoglalása
volt, ahonnan a Luftwaffe már elérhette
az utolsó szovjet iparvidéket az Urálban,
hogy azt légitámadásokkal kiiktatva végképp meghiusítsanak minden további
ellenállást.
Az, hogy a német-szovjet összecsapásra előbb-utóbb sor kerül, a szovjet
vezérkar számára is világos volt. Úgy értékelték, hogy a - mellesleg az 1937-es
perek idején legjobb vezetőitől megfosztott - Vörös Hadsereg 1943-ra készülhet
fel megfelelőképpen a háborúra. Folyamatban, de még a kezdeti szakaszában volt a
hadsereg új, korszerű fegyverekkel (Nem sokkal korábban indult meg pl. a Jak 3
vadászgép, a T-34 közepes és a KV
nehézharckocsi stb. sorozatgyártása) való ellátása. Sztálin - kihasználva a Ribbentropp-Molotov
paktum-ban a Szovjetunió számára biztosított lehetőséget - minden erejével
igyekezett az időt húzni. Provokációtól tartva nem hitt a szovjet hírszerzés (és
egyéb források) jelzéseinek a küszöbönálló német támadásról. A vezérkar
nyomására csak június 21-én éjjel járult hozzá, hogy a határmenti katonai
körzetek csapatait készültségbe helyezzék, amelyeknek nem volt idejük
megfelelően felkészülve elfoglalni védelmi állásaikat és jórészt menetből
kényszültek harcba bocsátkozni.
A háború a Luftwaffének repülőterek elleni támadásával kezdődött. A szovjet
légierő gépeinek nagy részét (mintegy 6000 gépet) a földön semmisítették meg,
így az első hetekben szinte korlátlanná vált a német légifölény. A németek az
előző hadjáratokban bevált taktikát alkalmazták: légierőkkel támogatott páncélos
és gépesített erőikkel mélyen benyomultak a szovjet csapatok hátába, elvágták az
utánpótlási vonalakat, hatalmas katlanokat hoztak létre. Az első napok
zűrzavarát fokozta, hogy a Vörös Hadsereg nem volt megfelelő rádiókészülékekkel
fölszerelve (eredetileg úgy képzelték, hogy a postai vonalak alkalmasak lesznek
a kapcsolattartásra). Így a magasabb parancsnokok nem voltak képesek megfelelő
képet alkotni csapataik helyzetéről, s parancsaik sem jutottak el az alájuk
rendelt alakulatokhoz. Ezt mutatja az is, hogy a főparancsnokság első utasításai
még arról szóltak, hogy a Vörös Hadsereg menjen át ellentámadásba, és a
hadszínteret helyezze át ellenséges területre. Ezek végrehajtását gyakorlatilag
meg sem lehetett próbálni.
(Újabb vélemények szerint a szovjet hadsereg sorakozott fel támadásra
hatalmas erőkkel a határon. A támadást mint a védekezés egyik formáját
alkalmazták a németek. A támadó német haderő kisebb volt, mint a védekező orosz,
a kezdeti sikereket azért érték el, mert nem védekezésre volt a szovjet haderő
berendezkedve, hanem három nagy támadó ékben állt fel; az ékek között tudott a
német haderő a gyorsan behatolni, és elvágni az utánpótlási vonalakat, majd
egész seregrészeket bekeríteni, ezért is alakultak ki később az ún.
katlancsaták. Bár ezt az elméletet támasztja alá az is, hogy Hitler hirtelen
letett Anglia megszállásáról, így értelmetlenné téve az Anglia elleni
légiháborút, a hipotézist mégis több történész élesen vitatja, köztük a magyar
származású amerikai John Lukacs.
Július első napjaira gyakorlatilag német kézre kerültek a balti országok, és
az északi irányban védekező szovjetek (Vorosilov marsall) gyors ütemben vonultak
vissza Leningrád felé. Középen, ahol Bugyonnij marsall
csapatai védekeztek, a németek elfoglalták Breszt-Litovszkot, körülzárták
Lvovot, Białystok mellett pedig egy másik bekerítő hadműveletben mintegy
félmillió embert zártak körül, és elérték Minszket. Az első tízegynéhány napban
a szovjet hadsereg emellett mintegy 7000 tankot, 4500 löveget veszített. A Vörös
Hadsereg elrendelte a visszavonulást a Sztálin-vonalra, a régi határ mentén
húzódó erődrendszerre, július 4-én azonban a gyorsan előrenyomuló német
páncélosok ezt is szétzilálták. Július 11-én már elesett Szmolenszk, a mellette
kialakult katlanban (ahol Tyimosenko marsall
ellentámadása kudarcba fulladt) a szovjetek 17 hadosztálya semmisült meg.
Dél-Ukrajnában másik 27 hadosztály lett bekerítés áldozata, szeptember elején a
németek elfoglalták Dnyepropetrovszkot és átkarolták, majd bekerítették Kijevet,
ahol 1,5 millió foglyot ejtettek. Északon szeptember 5-én - az ismét hadba lépő
finnek közreműködésével - körülzárták Leningrádot. Elfoglalni azonban nem
tudták, miután a Vorosilov helyét átvevő Zsukov marsall - akit Sztálin Kijev védelmével
kapcsolatos nézeteltérésük miatt leváltott a vezérkari főnöki funkcióból
(mellesleg a vitában Zsukovnak volt igaza) - sikeresen stabilizálta a
frontvonalat.
Noha - mint a fentebbi adatokból is kiderült - a Vörös Hadsereg nagyon súlyos
veszteségeket szenvedett, és a németek által ejtett foglyok száma milliós
nagyságrendet ért el, az orosz alakulatok ellenállása sokkal keményebb volt,
mint amire a németek számítottak, és mint amit az európai hadjáratokban
tapasztaltak. A szovjet katonák gyakran bekerítve sem adták meg magukat, az
utolsó töltényig folytatták a harcot, vagy megpróbáltak fegyveresen kitörni a
bekerítésből. A breszti erődöt például a körülzárt határőr csapatok több mint
egy hónapig, július végéig védték. A kemény ellenálláshoz hozzájárult az is,
hogy a szovjet állások mögött elhelyezkedő NKVD-sek gyakran
géppuskatűzzel is megakadályozták a vöröskatonák visszavonulását. Ezek az
úgynevezett záró-osztagok főleg 1942 nyarától tevékenykedtek. A szovjet
tiszteknek és tábornokoknak - különösen az első időszakban - számolniuk kellett
azzal is, hogy sikertelenség esetén megtorlások érik őket - több kudarcot
vallott tisztet és tábornokot hadbíróság elé állítottak és kivégeztek (pl. 1941
júniusának végén a Nyugati katonai körzet főparancsnokát, Pavlov
hadseregtábornokot és másokat). Továbbá Sztálin parancsára a hadifogságba eső
katonák családján álltak bosszút.
Változott a szovjet propaganda hangneme is: a „szocialista haza” védelme
mellett nagy hangsúlyt kapott „Oroszország anyácska”, a hivatkozás az orosz
történelem nagyjaira, Alekszandr
Nyevszkijre, Szuvorovra és Kutuzovra; különösen
nagy hangsúlyt kapott az 1812-es honvédő háború példája. 1941 őszén enyhült a pravoszláv egyházra húsz éve
nehezedő nyomás is, megszűntették a Moszkvai pátriárka háziőrizetét, és – ha
fenntartásokkal is – a hagyományos vallásos érzületet is a háborús erőfeszítések
szolgálatába állították. 1941 nyarán több, a harmincas években letartóztatott és
táborba került magas rangú tisztet szabadon bocsátottak és reaktiváltak, köztük
péládul Rokosszovszkij
marsallt és Konyev tábornokot. (Ezzel
egyidejűleg azonban Berija, az NKVD főnöke javaslatára Sztálin mintegy 300
korábban táborba került tábornok kivégzésére adott utasítást.) |