Miután letett az angliai invázióról, Hitler kelet felé tekintett. 1941
februárjában jóváhagyták a Barbarossa-hadműveletet, a
Szovjetunió elleni támadás tervét. Előtte azonban rendezni kellett a balkáni
helyzetet. 1940. október végén ugyanis az olasz csapatok Albániából kiindulva
megtámadták Görögországot. Mussolini a hadjárat megindításáról nem tájékoztatta
a németeket; ezzel azt kívánta jelezni, hogy Olaszország Németországgal
egyenrangú nagyhatalom (korábban Hitler sem adott előzetes tájékoztatást az
olaszoknak, és ez sértette a Ducet). A három olasz hadosztály - a Ferrara, a
Centauro és a Siena - a tengerpart mentén indította meg az offenzívát, a Giulia,
a Parma és a Piemonte hadosztály célja pedig az volt, hogy Makedónián keresztül
elérje Theszalonikinél az Égei-tengert. November 5-én azonban az olasz támadás
elakadt, a görög haderő pedig november 14-én ellentámadásba ment át és
bekerítéssel fenyegette az olasz balszárnyat, amelyet Albániába kellett visszavonni. Decemberre az
olaszokat teljesen sikerült visszaszorítani, és a frontvonal már albán területen
húzódott. Az olasz-görög konfliktusban Jugoszlávia semlegesnek nyilvánította
magát, de a németek erős diplomáciai erőfeszítéseket tettek, hogy a délszláv
államot a tengelyhatalmak mellé állítsák. (Részben ennek
részeként született meg a magyar-jugoszláv „Örök barátsági szerződés is”
december 12-én.) 1941. március 25-én Jugoszlávia csatlakozott is a Háromhatalmi Egyezményhez. Két
nappal később azonban államcsíny történt Belgrádban, és a Simovic tábornok
vezetésével megalakult új kormány érvénytelenítette a csatlakozást.
A németek a már a szovjet határok felé felvonuló csapataikból jelentős erőket
(mintegy 35 hadosztályt) csoportosítottak át a balkáni hadjáratra. A támadás két
fő irányból, Bulgáriából és Magyarországról indult április 6-án, List, Dietrich
és Richthofen tábornokok irányítása alatt. (Teleki Pál magyar miniszterelnök
látva, hogy nem képes megakadályozni az ország végleges besodródását a háborúba
a németek oldalán, április 3-án öngyilkos lett). A németek napok alatt
elfoglalták Belgrádot, amit súlyos légitámadás is ért. Április 10-én
kikiáltották az önálló Horvátországot; az Ante Pavelic vezetésével megalakult usztasa
állam lényegében német-olasz gyámság alatt állt. Április 15-én a Bulgária felől
és az északi irányból előrenyomuló német páncélos oszlopok találkoztak az
Ohridi-tavaknál, majd görög területre lépve folytatták az offenzívát, áttörték a
határ mentén húzódó Metaxas-vonalat, és három nap alatt elfoglalták Athént.
Április 17-én a jugoszláv haderő letette a fegyvert. Időközben Görögországba
brit csapatok érkeztek, amelyek a Korinthoszi-csatorna mentén próbáltak
védelmi vonalat kialakítani (itt a legkeskenyebb a félsziget), a gyorsan támadó
németek azonban két nap alatt áttörtek, és április 21-én Görögország is megadta
magát, a briteket kivonták. II. György király Angliába menekült.
A hadjárat utolsó epizódjaként májusban mintegy 6000 ejtőernyőssel – súlyos
veszteségek árán – a németek elfoglalták Krétát. Ez volt a világ első kizárólag
ejtőernyősökkel végrehajtott hadművelete. A támadást 1941. május 20-án
indították meg a németek.A hadműveletet a Luftwaffe irányította,és a
4.légiflotta alá rendelt XI.légihadtest – tulajdonképpen légideszant erő – és a
VIII. légihadtest hajtotta végre a haditengerészettel karöltve. A hadművelet
jelentősen befolyásolta a további ejtőernyős alakulatok és akciók fejlesztését,
így a német légierő vezetői különösen nagy hangsúlyt fektettek az akció
megtervezésére és kivitelezésére.
A németek több szempontból is hátrányból kezdték a hadműveletet. A korábban
az angliai invázióra begyakoroltatott 7. ejtőernyős hadosztályból és
22.légideszant hadosztályból felállított XI. légihadtest a krétai hadművelet
előtt szétválasztotta, és részeit külön alkalmazta. A nehézfegyverzettel is
rendelkező 22. légideszant hadosztályt a Romániában fekvő Ploieşti olajmezők
közvetlen biztosítására alkalmazták, szárazföldi erőként, és nem engedték részt
venni a krétai invázióban. John Lucas angol hadtörténész szerint a szárazföldi
erők vezérkara nem volt hajlandó egy hadosztályt átadni a Luftwaffénak,
vélhetőleg ez a haderőnemek közti presztízsharc állt a hadművelethez szükséges
erő elvonása mögött. Így a németek kénytelenek voltak a 22. légideszant
hadosztály helyett az 5. hegyivadász hadosztályt bevetni, amely
könnyűfegyverzettel volt ellátva és alkalmas volt légiszállításra, ám még nem
rendelkezett légideszant-hadműveleti tapasztalatokkal és speciális
fegyverzettel. Emiatt csupán egy vitorlázógépeken deszantolható rohamezred állt
Kréta ellen a németek rendelkezésére, 70 könnyűvitorlázógéppel felszerelve.
Nehézvitorlázógépeket a németek nem alkalmaztak. A hegyivadász hadosztály csak
kis részét tudták elszállítani a jó öreg Tante Ju-k,azaz a hárommotoros
Ju-52-esek, a nagyobb részét – 7000 katonát és a nehézfegyverzetet – tengeri
úton próbálták a szigetre juttatni. Ismeretlen okokból sem a német sem az olasz
fél nem rendelkezett a szállításra betervezett hajókapacitással, így kénytelenek
voltak azt a görög kikötőkben horgonyzó,civil tulajdonosaiktól elrekvirált
vitorlásokkal pótolni. Az ezeken a "lélekvesztőkön" bezsúfolt 5. hegyivadász
hadosztály, egy gépkocsizó hadosztály, légelhárító egységek és egy harckocsi
hadosztály csekély olasz tengeri támogatással az oldalán indult útnak. Bár a
hadművelet végül látványos sikerrel zárult, a légideszant-alakulatok –
lényegében az utánpótlás elégtelensége miatt – olyan súlyos veszteségeket
szenvedtek, hogy azt (minőségileg) a háború végéig sem sikerült pótolni. |