A dunkerque-i brit kudarc és Franciaország kiesése után Hitler arra
számított, hogy sikerül békét kötnie Angliával. Július elején a berlini
sportcsarnokban elhangzott beszédében közölte is feltételeit: Németország uralja
Európa meghódított területeit és visszakap néhány az első világháborúban
elveszített gyarmatot, cserébe Nagy-Britannia megtarthatja tengerentúli
birodalmát. Angliában azonban a németekkel való kiegyezést csak egy gyenge
csoport fontolgatta (elsősorban Lord
Halifax külügyminiszter vezetésével), és az is csak igen határozatlanul. Még
Chamberlain is Churchill mellé állt, aki a Parlamentben kijelentette:
„Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin és
harcolunk a dombok között és a hegyekben. Soha sem adjuk meg magunkat, és
ha, amit egy percig sem hiszünk, a sziget, vagy annak nagy része le lenne
igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részein a brit hajóhad segítségével
folytatják a harcot.”
Mindazonáltal a franciaországi hadjárat befejezését követően azonnal
megkezdődtek az Anglia elleni hadjárat előkészületei: a hadművelet az Oroszlánfóka
(Seelöwe) fedőnevet kapta. A brit tengeri fölény miatt a német
haditengerészet - elsősorban Reader admirális -
ragaszkodott, ahhoz, hogy a La Manche-csatorna fölött a Luftwaffe
teljesen légifölényt szerezzen, mert csak így biztosíthatta az átkelést és a
partra szálló csapatok utánpótlását. Az angliai csata első célja így a Királyi Légierő
(RAF) teljes kiiktatása volt. A németek számszerűleg jelentős fölényben
voltak az angolokkal szemben. A bombázóerő gerincét mintegy 5000 Junkers Ju
88-as, Dornier 17-es, Heinkel 111-es kétmotoros közepes bombázógép alkotta (ezek
közelébe sem jöttek, azoknak a nehézbombázóknak, amelyeket a szövetségesek
később a Németország elleni légiháborúban bevetettek), amelyek franciaországi és
belgiumi repülőterekről szálltak fel. Az Anglia fölé repülő kötelékeket Messerschmitt Bf
109-es és kisebb számban kétmotoros ME 110-esek kísérték. A ME 109-es
gyorsaságban felülmúlta a velük szemben felszálló brit Hurricane és Spitfire vadászokat, azok
azonban fordulékonyabbak voltak. Sokat számított a védekezésben és ellensúlyozta
a németek számbeli fölényét, hogy az angolok - egyebek mellett a kiépített radarrendszer segítségével -
olyan megfigyelési és légiirányítási rendszert alakítottak ki, amely lehetővé
tette, hogy a vadászkötelékeket rugalmasan mindig a legveszélyeztetettebb
térségekbe irányítsák. Nem kis előnyt jelentett a RAF számára az sem, hogy a
lelőtt német gépek személyzete - mégha sikerült is ejtőernyővel földet érnie -
fogságba, vagy a tengerbe esett, míg a lelőtt brit pilóták ismét harcba vethetők
voltak. (Természetesen a légiütközetek során közülük is sokan elestek, vagy
megsebesültek, többször is előfordult azonban, hogy a délelőtt lelőtt angol
pilóta délután egy újabb géppel ismét felszállt.) A németek így sorra
veszítették el legtapasztaltabb pilótáikat, akiket csak nehezen sikerült
pótolniuk. Meg kell említeni még, hogy több RAF vadászszázad személyzetét a
megszállt országokból menekült pilóták adták. Akadtak közöttük franciák,
lengyelek, csehszlovákok, kisebb számban belgák, hollandok és amerikai
önkéntesek is.
Az első nagyobb támadás az angliai repülőterek ellen augusztus 8-án történt, ekkor a Luftwaffe 2669
gépet vetett be. A csata első szakaszában a németek elsősorban a repülőtereket,
radarállomásokat, légiirányítási pontokat támadták. A történészek többsége
egyetért abban, hogy az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére közel jutottak
ahhoz, hogy fölmorzsolják a Királyi Légierőt és átvegyék a légiuralmat
Dél-Anglia fölött. Csak augusztus 24. és szeptember 6. között a RAF 233 pilótát
és 466 gépet veszített el, miközben a teljes vadászlégierő ebben az időszakban
alig haladta meg az 1000 gépet. Szeptember 7-én azonban Göring utasítására a
támadások súlypontját áthelyezték az angol nagyvárosok - elsősorban London -
elleni támadásokra, lemondva ezzel a RAF megsemmisítéséről, és a lakosság
ellenállóerejének megtörésétől várva a győzelmet. Londont november 3-áig
gyakorlatilag minden éjszaka bombázták, ezt követően pedig súlyos támadás érte
Manchestert, Liverpoolt, Birminghamot, Bristolt stb. is. Coventry középkori
városközpontját teljesen elpusztították, ezzel a város neve az értelmetlen
terrorbombázás egyik jelképévé vált. A támadások intenzitása csak november
végétől csökkent fokozatosan, miután Hitler már október 12-én bejelentette
vezérkarának a Seelöwe hadművelet elhalasztását. |